Az Év Emlőse: A magyar szöcskeegér (Sicista trizona)
A magyar
szöcskeegér létezéséről az ezredforduló előtt még mit sem tudtunk. Annyi
bizonyos volt, hogy élt Magyarországon egy különleges kisemlős, amely bár
nevében egér, de csak nagyon távoli rokonságot ápol a közönséges egerekkel.
Viselkedésében és életmódjában is egészen egyedi, például az egerektől eltérően
valódi téli álmot alszik, évente csak egyszer szaporodik és táplálékának
jelentős részét képezik a rovarok. Ráadásul nagyon szelíd, kézben tartva nem
harap, nem próbál elmenekülni.
Az egykor sokfelé előforduló,
hátán hosszanti fekete csíkot viselő szöcskeegér (nem tévesztendő össze a
hazánkban gyakori pirók erdeiegérrel) élőhelyeinek megszűnése miatt az elmúlt
150 évben egyre ritkábbá vált, olyannyira, hogy az utolsó példányt 1936-ban
fogták meg a kutatók. Hetven éven át senki nem találkozott egyetlen élő
példánnyal sem, és akár kipusztultnak is hihettük volna, ha nincsenek olyan
„szakértők”, akik ez idő alatt is jó néhányat tudtak fogni belőle. Ezek a
„szakértők” pedig nem voltak mások, mint a baglyok, az éjszaka rendíthetetlen
„adatgyűjtői”, akik a szőröstül-bőröstül lenyelt zsákmány emészthetetlen
(csont, szőr vagy toll) részeit kis köpetek formájában szétszórják
pihenőhelyeik közelében. Ezekből gondos kutatói kezek összegyűjtenek évi néhány
ezret és a bennük lévő csontokból meg tudják állapítani, hogy milyen „mintát”
gyűjtöttek a baglyok táplálékszerzésük során. Ilyen bagolyköpet-elemzésekből
tudtuk, hogy a szöcskeegér továbbra is tagja a magyar faunának, éli rejtett
életét, igaz, egyre kevesebb és kevesebb helyen.
A rejtőzködésnek végül 2006-ban
lett vége, amikor magyar kutatók a Borsodi-Mezőségben több éves próbálkozás
után végre befogtak egy élő példányt. A szenzációk sora azonban a megtalálással
nem ért véget, sőt! A következő évtized kitartó kutatásai, genetikai és
morfológiai vizsgálatai ugyanis azt igazolták, hogy a nálunk élő szöcskeegér
nem azonos a keleti sztyeppéken elterjedt más rokon fajokkal, hanem teljesen
különálló faj. Ezzel nemcsak a tudományos, hanem a magyar neve is megváltozott,
így már nem a csíkos szöcskeegér, hanem a sokkal találóbb magyar szöcskeegér
névre hallgat. A fajnak jelenleg mindössze két aprócska állományát ismerjük a
világon, egyik a már említett Borsodi-Mezőségben él, a másik egy Kolozsvár
melletti élőhelyen. Ráadásul a két állomány alfaji szinten eltér egymástól,
ezért külön nevet is kaptak: az Erdélyi-medencében az erdélyi szöcskeegér
honos. -olvasható a Herman Ottó Intézet által közzétett, az Év Emlősét bemutató
közleményben.
Az Év Madara: Böjti réce (Anas
querquedula)
A Magyar Madártani és
Természetvédelmi Egyesület már 1979 óta, idén immáron 47. alkalommal
hirdeti ki minden évben az Év Madarát. A kezdeményezés célja, hogy a szervezők
megismertessék a társadalommal azokat a madárfajokat vagy fajcsoportokat, amelyek
védelmében a lakosság vagy annak egyes csoportjai (például gazdálkodók,
vadászok, pedagógusok) különösen fontos szerepet kaphatnak.
A 2025 Év Madara szavazásra az
MME három récefajt jelölt. A jelölés szempontja volt, hogy ezek a madarak
erősen kötődnek a nyílt vízfelületű vagy ilyenekkel tarkított tavakhoz,
mocsarakhoz – pont ahhoz az élőhelytípushoz, amit különösen érzékenyen érint,
veszélyeztet a klímaváltozás, a nem megfelelő gazdálkodás és
területhasznosítás. Ezért különösen fontos a tavak, mocsarak védelme, és ennek
üzenetét – mintegy az élőhelytípus nagyköveteként – sokkal kézzelfoghatóbbá
teszi egy látványos és érdekes récefaj. A jelöltek közt szerepelt a kanalas
réce (Anas clypeata), a nyílfarkú réce (Anas acuta) és
a böjti réce (Anas querquedula).
Mindhárom jelölt faj legfontosabb
veszélyeztető tényezője a fészkelőhelyek csökkenése (lecsapolás, kiszáradás). A
folyószabályozásokkal és csatornázással kiszárított Alföldön jelentős mértékben
csökkent a vizes élőhelyek száma és kiterjedése, a meglévőket pedig jelentős
mértékben sújtják a klímaváltozás kedvezőtlen hatásai (elsősorban a
csapadékeloszlás változása). A fészkelőhelyek nem megfelelő kezelése
(cserjésedés, legeltetés hiánya) tovább csökkenti az alkalmas fészkelőhelyeket.
A költéseket sok esetben meghiúsítják a fészekpredátorok (róka, borz,
vaddisznó, aranysakál, varjúfélék), a vonulási útvonalakon pedig a vadászat
jelent közvetlen veszélyt.
Fészkelésük elsősorban a meglévő
vizes élőhelyek helyreállításával biztosítható, mely magába foglalja az Alföld
vízháztartásának rendezését (funkció nélküli csatornák felszámolása, belvizes
területek művelésből való kihagyás, vízvisszatartás, természet- és klímavédelmi
víztározás). A konkrét fészkelőhelyeken gondoskodni kell a vadászható
fészekpredátorok gyérítéséről, a fák és cserjék eltávolításáról a vizes
élőhelyek közeléből, valamint a megfelelő legeltetéses élőhelykezelésről (nyílt
vízfelületek kialakítása, helyenként avas, magasabb növényzet meghagyása).
A böjti réce, 2025 Év Madara
Eurázsiában fészkel, Délnyugat-Angliától egészen a Csendes-óceánig, elsősorban
az európai lomb- és elegyes erdők, továbbá az ázsiai erdőssztyepp- és
sztyepprégiókban. Vonuló madárfaj, a telet Afrikában, a Száhel-övezetben, valamint
Ázsiában tölti. Nevét onnan kapta, hogy március elején érkezik vissza hazánkba,
a húsvéti ünnepkör előtti böjt időszakában, vagyis megnevezése ellenére nincs
köze a kereszténység legnagyobb ünnepéhez. Érkezését az ebben az időszakban
fújó délnyugati irányú, úgynevezett böjti szelekhez időzíti, amelyek segítik a
vonulását. Fészkeléskor előnyben részesíti a sík vidéki nyílt vízfelülettel
rendelkező mocsarakat és mocsárréteket, szikes tavakat, nedves réteket, a
halastavi költése ritka. Vonuláskor szinte minden jelentősebb vizes élőhelyen
előfordul. Előszeretettel táplálkozik sekély tocsogókon, főleg magokat, zöld
növényi részeket és gerincteleneket fogyaszt.
Fokozottan védett,
természetvédelmi értéke 100 000 Ft. A világállománya, európai és hazai állomány
is csökken, így hiába harmadik leggyakoribb fészkelő récefajunk, ami miatt
sokáig vadászható volt, de állományának csökkenése indokolttá tette
természetvédelmi oltalmát, így 2008-tól kezdve védett, 2012-től pedig
fokozottan védett faj lett.
Az Év Fája: Korai juhar (Acer
platanoides)
Az Országos Erdészeti Egyesület
mozgalma 1996 óta minden évben megválasztja az év fafaját. Az Év Fája szavazás
célja az adott őshonos fafajjal kapcsolatos figyelemfelhívás, ismeretterjesztés
az erdész szakemberek és a szélesebb nagyközönség számára egyaránt. 2025-re a
megtisztelő címet a szavazatok alapján a korai juhar (Acer platanoides) nyerte.
Az Országos Erdészeti Egyesület
és az Év Fája Kuratórium 2013 óta minden évben ajánlást tesz három fafajra,
melyek közül az Év Fáját szavazással választják meg. 2024. október 29-től
november 20-ig lehetett szavazni az Év Fája honlapon a jelöltekre, melyek a
kecskefűz, a korai juhar és a rezgő nyár voltak.
Összesen 2248 szavazat érkezett
be. Az első helyet 825 szavazattal a korai juhar, a második helyet 739
szavazattal a rezgő nyár, míg a harmadik helyezést 684 szavazattal a kecskefűz
nyerte el.
A korai juhar a hegy- és dombvidékek üde erdeinek elegyfája, lombfakadás előtti, korai virágzása árulja el jelenlétét. Alföldi területeinken szívesen költözik be az alsó lombszint nélküli természetszerű állományokba. Számos fajtáját alkalmazzák a kertészek.
Az Év Rovara: Sávos
szitakötő (Calopteryx splendens)
Magyarországon nagyjából 90
szitakötő-faj fordul elő. 2 fő csoportjuk a kis- és a nagyszitakötők. A
kisszitakötők közé tartozó színesszárnyú szitakötők 2 faja él nálunk, ezek
egyike a sávos szitakötő. A sávos szitakötő röpte igen szép, pillangószerűen csapongó.
A faj kifejlett példányaira jellemző a nagymértékű ivari kétalakúság. Hímjeinek
nagy szárnyfoltja alapján nem téveszthető össze más fajjal, a nőstények azonban
összetéveszthetők rokonának, a kisasszony-szitakötőnek nőstényeivel, de
általában nem élnek meg ugyanott. A sávos szitakötő jellemzően inkább sík- és
dombvidékeink nagyobb vízfolyásai mentén sokfelé előfordul. Viszonylag jól
bírja a beavatkozásokat, enyhébb szennyeződéseket is. Állóvizekben nem él. A
kifejlett állatok napsütésben a víz felett repkednek, jellemzően legyekkel és
szúnyogokkal táplálkoznak. A sávos szitakötőre jellemző a kóborlás: míg
legnagyobb egyedszámban egyértelműen a lárva lakóhelyéül szolgáló erek, patakok
és csermelyek közvetlen közelében található, ám kóborló példányaival ezektől
távol, így tavak mentén, kertekben, vagy akár a nagyvárosok közepén is
találkozhatunk.
Az utóbbi években azonban egyre gyakrabban tapasztalhatóak aszályos időszakok, a patakok kiszáradása, valamint a nem megfelelően végzett mederkotrások erősen érintik a sávos szitakötőt is. A vízfolyások mentén alkalmazott kémiai szúnyoggyérítés során alkalmazott vegyszerek nem válogatnak, és elpusztítják a szitakötőket is. Igen fontos tehát, hogy e csodaszép rovar közbenjárásával felhívjuk a figyelmet a vízszennyezésre, a kisvizek kiszáradására, a természetbarát vízkormányzásra, valamint a kémiai szúnyogirtás veszélyeire is. Hazánkban nem védett.
Az Év Gombája: Sárga
gévagomba (Laetiporus sulphureus)
A Magyar Mikológiai Társaság
2025-re ezt a gombafajt választotta az Év Gombájának, mely az internetes
közönségszavazáson megelőzte a két másik jelöltet, a sárga bunkógombát (Clavulinopsis
fusiformis), és a nádi kígyógombát (Mycena belliarum).
Az idei jelöltek mindegyike vizes
élőhelyeket kedvelő fajok közül került ki. A nyertes fajt, a hagyományokhoz
híven az Országos az Országos Gombakiállításon hirdették ki.
A sárga gévagomba megjelenését
tekintve 10-40 cm átmérőjű, 1-4 cm vastag, kezdetben gumószerű, később
félkörösen vagy legyezőszerűen kiterülő, pereme hullámos, karéjos. Fiatalon
kénsárga majd narancssárga, téglavörös, piszkosfehérré kifakuló, felülete sugarasan
hullámos, ráncos vagy gödrös, finoman szemcsés. Gyakran több kalap
zsindelyszerűen összenő.
Ez a feltételesen ehető gombafaj
fiatalon puha, lédús, később sajtkeménységű, végül szívóssá, rostossá válik.
Fehér, fehéres majd sárgás színű, aromás illatú, savanykás ízű, idősebb korban
keserű. A puha gomba fiatalon hőkezelés után ehető, később élvezhetetlen
Áprilistól szeptemberig, élő és
elhalt lombos fákon (főként fűzön, nyáron, cseresznyén vagy akácon) növő,
gyakori faj. Súlyos károkat okozhat a faállományban.
Az Év Hala: Kurta baing (Leucaspius
delineatus)
A kurta baing a nyúldomolykófélék
családjába tartozó apró, őshonos halunk. Teste megnyúlt és vaskos, háta és
hasvonala enyhén ívelt. Rövid, tompa orra és jellegzetesen nagy szemei
figyelemfelkeltőek. Szája felső állású, a nagy szájhasíték meredeken felfelé
irányul. Alsó állkapcsa kampószerűen felhajlik, így szinte álarcszerűen takarja
a fejét. Általános mérete 6–8 cm között mozog, de ritkán akár 10 cm-re is
megnőhet. Pikkelyei aprók, ezüstösek, és könnyen lehullanak.
Táplálékát főként planktonikus élőlények, árvaszúnyoglárvák és a vízfelszínre hulló apró rovarok alkotják. Szaporodása április és július között zajlik, amikor párosan rakják le az ikrákat. A nőstény 100–150 darab ikrát ragaszt vízi növényekre, amelyeket a hím őriz és gondoz. Élőhelyként a lassan áramló vagy állóvizeket kedveli, például tőzegbányatavakat, holtmedreket és alföldi csatornákat. Nagyobb folyóinkban többnyire csak az áradások után jelenik meg a hullámtereken. Jellegzetes bélyege a farokalatti úszó tövén található pontsor, valamint az oldalvonal, amely csupán az első néhány pikkelyen látható. Élőhelyeinek eltűnése és az inváziós fajok terjedése miatt állományai jelentősen visszaszorultak. Hazánkban védett faj, természetvédelmi értéke 10 000 Ft. - olvashatjuk a fenti ismertetőt a Magyar Haltani Társaság oldalán, a 2025 Év Hala jelölt fajait bemutató részben.
Az Év Kétéltűje: A sárgahasú unka (Bombina
variegata)
A sárga hasú unka testhossza 4-5 centiméter; teste lapos,
egészen oldalt illeszkedő lábakkal. Felsőtestének színe beleolvad környezetébe,
barnás, iszapszürke vagy olajzöldes, hátán bőrének felülete szemölcsös. Hasán a
bőre csaknem sima, hasi foltjai élénk citromsárgák és összefüggők, ellentétben
a vöröshasú unkával, amelynek a foltjai narancssárgától a sötétpirosig terjedő.
A faj bőre mérgező váladékot termel, ami nyálkahártyára kerülve égető, csípő
érzést okoz
A sárga hasú unka a környezetével szemben nem támaszt
különleges igényeket, bármilyen kisebb vízzel beéri. Leggyakrabban olyan
pocsolyákban és kis tavakban fordul elő, amelyekben másfajta békák nincsenek.
Még a csupán néhány hétig vízzel telt keréknyomok is megfelelnek neki, de a
folyóvizeket kerüli. Túlnyomórészt a vízben él, de néha hosszabb időre is kijön
a szárazföldre. Magyarországon legfőképp a magasabb hegyvidékek vizeiben él. A
sárgahasú unka főleg éjjel aktív, de nappal is könnyen megfigyelhetjük a
pocsolyák víztükréből kiemelkedő szempárokat.
Az urbanizáció és a különböző emberi tevékenységek következtében tönkrement élőhelyekről számos populáció eltűnt már. A nemrégiben felfedezett gombafertőzés, a kitridiomikózis bizonyítottan megtámadja a sárgahasú unkát, jóllehet eddig még nem találtak összefüggést a gomba jelenléte és a fertőzött populációk állományainak csökkenése között. A sárgahasú unka a Berni Egyezmény III. függelékébe tartozik. Magyarországon – mint minden hüllő és kétéltű – védett. Természetvédelmi értéke: 50 000 Ft.
Az Év Lepkéje: A pókhálós lepke (Araschnia
levana)
2025-ben a pókhálós lepke (Araschnia levana) nyerte
el ez Év Lepkéje címet. A faj nem védett, de mutatós lepke a tarkalepkék
családjába tartozik. Eurázsiai faj, Magyarországon mindenfelé megtalálható.
Három nemzedékével kora tavasztól egészen őszig
találkozhatunk. Főként a párásabb, nedvesebb területeket kedveli. Érdekessége,
hogy a különböző generációk rajzolata és színezete nagyban eltér egymástól, ami
szinte egyedülálló a hazai nappali lepkefajoknál. A kora tavasszal megjelenő
első generáció színezete vörösesbarna, vörhenyes okkersárga rajzolata széles,
szaggatott vagy felaprózódó fekete harántsávokból áll. Ezzel ellentétben a
második generáció szárnyai sötétbarnák, finom szaggatott mintázattal, míg a
harmadik generáció szárnyai feketék, a barna szín teljesen eltűnik róla.
Főleg erdőszéleken, illetve árokpartokon él. A magasságra nem érzékeny; a magashegységekben is megtalálható. Hernyói társasan (tömegesen) élnek tápnövényükön, a nagy csalánon (Urtica dioica). Kimutatták, hogy a 20. század közepe óta elterjedésének északi határa észak felé tolódik: valószínű, hogy ez a globális felmelegedésnek köszönhető. -tudhatjuk meg a Magyar Madártani Egyesület Lepkevédelmi Szakosztályának a fajt bemutató írásából.
Az Év
Vadvirága: A mocsári nőszőfű (Epipactis palustris)
Ez az orchidea Európa jelentős
részén megtalálható, elterjedési területe keletre keskeny sávban egészen
Szibériáig húzódik, azonban mindenütt ritka és többnyire védett,
veszélyeztetett faj. Míg a nőszőfüvek egy része egymástól igen nehezen
különíthető el, addig a mocsári nőszőfű nagyméretű, lilásan erezett és tompa
csúcsú mézajkának köszönhetően nem keverhető össze semelyik másik fajjal sem.
Felismerésében az élőhelye is segít, ugyanis a többi nőszőfűfajunktól eltérően
kiszáradó lápréteken, nedves pionír felszíneken fordul elő. És épp emiatt lett
az idei évben az Év Vadvirága, ugyanis ezek az élőhelyek a klímaváltozásából és
a helytelen tájhasználatból fakadóan drasztikusan szorulnak vissza és alakulnak
át szárazabb társulásokká, mintegy a mocsári nőszőfű és más lápréti fajok
eltűnését eredményezve. A mocsári nőszőfű jellemzően forráslápokban és szivárgó
vizű területeken fordul elő. Azonban a faj számára otthont adó Homokhátságon,
további hegylábi és homokterületeinken a talajvíz süllyedése miatt ezek az élőhelyek
mindinkább eltűnőben vannak, jelezve a területek átalakulását, ami nem csak a
saját élőhelyeire, de a művelés alatt álló területekre is kihat. Ezért mindez
nem csak a mocsári nőszőfű miatt fontos: a faj pusztán jelzi azt, amit a
helyben gazdálkodók nap, mint nap tapasztalnak: a tájból hiányzik az éltető
víz, ami nem csak a természetes élővilág megmaradását, de a helyben való
boldogulást, fennmaradást is komoly kihívások elé állítja.
Az idei nyertes fajjal a
szervezők célja az, hogy a mocsári nőszőfű példáján keresztül rávilágítsanak a
vízmegtartás táji léptékű fontosságára és hatékony fellépésre serkentsék az
illetékes szerveket nem csak az Év Vadvirága, hanem az emberi élet fenntartása
szempontjából is.
Az Év Vadvirága kezdeményezés célja, hogy a nagyközönség jobban megismerje a hazánkban élő ritka, vagy ritkulóban levő növényfajokat, a védelmüket, és a hozzájuk kötődő problémákat. Fontos a minél szélesebb közönség bevonása az Év Vadvirága kiválasztásába, hogy minél inkább magukénak érezhessék az emberek a programot. A jövőben a szakmai kuratórium és a közönség által szavazás útján történő Év Vadvirága kiválasztásának módszerét feltehetőleg váltogatni fogják. - olvasható a Vadonlesők Közösségének honlapján.
Az Év Gyógynövénye: A
páfrányfenyő (Ginkgo biloba)
A páfrányfenyő vagy ginkgó (Ginkgo biloba) Kelet-Ázsiában őshonos, Magyarországon dísznövényként ültetett növény, a világ legősibb fennmaradt fafaja, amelynek legyező alakú leveleit a távol-keleten évszázadok óta alkalmazzák gyógyászati célra. A hazánkban kapható, korszerű ginkgó készítmények a levél flavonoidokra és terpenoidokra standardizált kivonatát tartalmazzák. A modern fitoterápia a páfrányfenyőt elsősorban az agy vérellátásának zavarából eredő, vagy degeneratív megbetegedései okozta memóriazavar, koncentrációképesség-csökkenés, demencia, szédülés és fülzúgás kezelésére javasolja. Alkalmazható továbbá a perifériás artériás betegség (PAD) tüneteinek a csökkentésére is. Az MGyT Gyógynövény Szakosztályának célja, hogy tevékenységével hozzájáruljon a gyógynövények szakszerű alkalmazásának terjedéséhez. - adta hírül a jelölőszervezet.
Az Év Beporzói: A darázscincérek
A 2025. évi versenyben bogarak közül került jelölésre három
csoport. A bogarak beporzó szerepe is a táplálkozásukkal kapcsolatos: virágport
vagy nektárt szeretnének fogyasztani, ezért keresik fel a virágokat, egyiket a
másik után… Vannak köztük, amelyek nagy dúlást végeznek egy-egy virágban,
hiszen jól működő rágó szájszervekkel vannak „felszerelve”.
A bogarak a földi élővilág legtöbb fajt számláló,
legváltozatosabb rendje. A sokféleségből hazai, kisebb testű, köztük
kifejezetten apró, nem rovarászok előtt alig ismert csoportokat bocsátottunk
most szavazásra.
Két védett darázscincér fajunk van, a magyar darázscincér és
a párducfoltos darázscincér, eszmei értékük 5.000 Ft.
